A horrorműfajhoz nem túl gyakran nyúlnak komoly művészek, ám ha mégis, akkor általában egy olyan igyekvésnek lehetünk tanúi, mely többre hivatja magát a közönséges rémisztgetésnél. Nincs ez másként Walter Salles (Központi pályaudvar, Che Guevara - A motoros naplója) esetében sem, aki a Ringu (A kör eredetije) első két részével elhíresült Hideo Nakata 2002-es horrorjának az újrafeldolgozását választotta első amerikai filmjéül. Az Oscar-díjas Jennifer Connelly játssza a válófélben lévő Dahliát, aki kislányával egy olcsó bérházba költözik, ahol nem várt gondokat okoz egy beázás. A plafonon keresztül ocsmány, sötét víz szivárog a lakásába, amihez hamarosan különös események társulnak, melyek lassan az őrületbe kergetik a nőt.

Rosszul időzített film a Fekete víz. Egyedülálló anya, fura kölyök, a túlvilágról terrorizáló gyermek – ez a felállás megannyi kísértetfilm után már kezd unalmas lenni, és ez igen kedvezőtlen hatással van a magas célokat kitűző alkotásra. Mert ha sablonjai nem húznák le, egy igényes pszicho-thriller lehetne belőle. A rendező a hangsúlyt főszereplője életének az összeomlására helyezi: ahogy a terror a mindennapi problémáira nehezedik, mint például gyermeke elmagányosodására. Ebben a megközelítésben az egyre növekvő fekete folt is többletértelmet nyer, azonban egészében nem történik meg az a kibontás, ami ennek a jelképnek a súlyát megadhatná. Pedig éppen innen ered a filmnek az a nyomasztó hangulata, ami olykor gonoszul bekúszik a néző bőre alá. Innen csak egy lépés hiányzik, hogy úrrá lehessen rajtunk az elemi rettegés, de ezt a lépést a készítők nem teszik meg és az érzés elhal.

A Fekete víz mint horror nem túl emlékezetes. Alapvetően egyszerű, kiszámítható ijeszgetésekkel találkozunk, bár azt meg kell hagyni, hogy a helyszíneket jól eltalálták. Az operatőr sok látványos felvételt készített, a képi világ mégsem lett elég erőteljes. David Lynch házi zeneszerzője, Angelo Badalementi ezúttal is kitett magáért, muzsikája megdobja egy kicsit a film hatásosságát. Jennifer Connelly hitelesen játssza az idegösszeomlás szélére kerülő anyát, nála viszont sokkal figyelemreméltóbbak az apróbb szerepekben feltűnő karakterszínészek. Egyedül a kislányát életre keltő Ariel Gade személyében beszélhetünk téves szereposztásról.

A Fekete víz Walter Salles akarata szerint valóban nem egy sima horror, de a rá épített többlet is csak részben éri el a hatását, ezért mind a rémületre, mind a lélektani drámára vágyó néző felemás filmet kap, ami a szándékával szemben csupán közepes szinten tud érvényesülni.