Az Éjszakai járat után már megint egy repülős thriller a mozikban. Úgy látszik, a ’70-es évek Airport-melodrámái után reneszánszukat élik a felhők feletti feszültséggel foglalkozó filmek. Kyle (Jodie Foster) épp lányával, Juliával indul New Yorkba, nem sokkal a férje hirtelen jött halála után. Azután a gépen hirtelen felébredve nem találja gyermekét maga mellett, és bárhogy is keresi, nem leli őt sehol az óriási, 425 embert szállító luxusmonstrumban. A nagyobb gond az, hogy minden jel szerint a lány soha nem is volt a járaton, senki sem látta, nem szerepel a nyilvántartásokban, utaslistákon sem. Két lehetőség van tehát: vagy egy bonyolult konspirációról van szó (és az összeesküvők kockáztatták azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a rengeteg utas közül bárki észrevehette az elsőként felszálló lányt), vagy pedig főhősnőnk az élete párjával együtt a józan eszét is elvesztette.

Az alkotás a kihagyott lehetőségek filmje marad: hitchcocki feszültség lenne kialakulóban egy Roman Polanskit idéző alaphelyzetben, amely David Fincher Pánikszobájára (szintén Foster) kacsintana vissza nyíltan, ha a rendezői székben nem a még bizonytalan kezű, első amerikai munkáját jegyző Robert Schwentke ülne. Már a film kezdése zavaró: nem látjuk a becsekkolás pillanatait, sem azokat, ahol a gépbe engedik be főszereplőinket. Addig, amíg a kislánynak nyoma nem vész, szándékosan nem mutatják őt mások szemszögéből (vagy másokat az ő beszélgetésük hátterében), mindig csak ők vannak a képeken. Mindezen „olcsó” (és ismerjük el, idegesítő) fogások a második verzióba vetett hit felé tendálják a nézőt (azaz Kyle megőrült, tudata meghasadt és csak hallucinálja lányát), vagy pedig blöfföt sejtetnek az első verzió helyessége esetén (azaz a készítők nemes egyszerűséggel kihagyták a kérdés eldöntését minden bizonnyal egyértelművé tevő képsorokat, és az így keletkező kétértelműségre építették egyetlen ötletüket). Aztán a film hosszadalmas, kötelező „mindenkit megkérdezünk, mindent átvizsgálunk” periódusa során kiderül, hogy ha ne adj’ isten mégis az első verzió a helyes (összeesküvés), akkor pontosan kik azok a kulcsszereplők, akik hazudnak, tehát a rossz fiúk csapatában a helyük.

A film utolsó tíz percéig van tehát egy rejtélyünk, ami annyira nem is rejtélyes, tapasztalt mozinézőknek és Sherlock Holmes-olvasóknak kifejezetten ásítozós, de legalább sokáig kitart. Említhetnénk még a rossz szereplőválasztást is, hisz a film két férfi főszereplője köztudottan irtózik a repüléstől – de mivel játékukon ez nem látszik, ne soroljuk ezt az apróságot is a film hibáinak hosszú sorába; és tegyük hozzá, ez a lista jóval rövidebb lehetne, ha jó a rendező, és forgatókönyvíróink nem bagatellizálják el a mozi végét. Így ez csak Hollywood vegyiüzemének újabb származékos mellékterméke – ezúttal elmarad a magyar cím alapján várt légi csavar.